csecsy.hu

Aki hozzáfog, hogy a Jelenések könyvét vizsgálja, rövidesen rájön, mintha egy egészen más, új világba csöppenne, amely az Újszövetség többi részével semmilyen formában nem azonos. A Jelenések könyve nemcsak más, hanem a mai ember számára nehezen érthető. Sok ember ezért le is mond ennek a könyvnek az olvasásáról, aminek következtében a szekták vadászterületévé lesz, akik aztán jövőre vonatkozó mennyei üdvtervet készítenek el ennek alapján, vagy saját túlfűtöttségük megerősítését látják benne. A Jelenések könyve egyik kommentátora kétségei közepette ezt mondotta: “Ez a könyv épp annyi rejtélyt tartalmaz, mint ahány szava van.” Egy másik pedig így vélekedett: “A Jelenések könyvével való foglalkozásra csak az őrültek vállalkoznak, vagy ez a könyv termeli az őrülteket.” Luthernek az volt a véleménye, hogy a Jelenések egyáltalán nem tartozik az ÚSZ-hez és a Jakab, Júdás, II.Péter és a Zsidó levéllel együtt a függelékhez utalandó. Azt állította, hogy olyan képeket és víziókat tartalmaz, melyeket a Biblia egyetlen más helyén sem lehet találni. Sajnálkozik, hogy az író az érthetetlenségeket, melyeket ír, vakmerően teszi, fenyegetéseket és ígéreteket közöl, mintha szavainak engedelmeskednének vagy éppenséggel gyűlölnék, jóllehet senki sem tudja, hogy azok mit jelentenek. Luthernek az volt a véleménye, hogy a Jelenések Krisztust sem tanítja, se nem vallja és a Szentlélek nem inspirálta. Ugyanilyen ellenségesen viszonyult hozzá Zwingli is. “Nem mutatunk érdeklődést a Jelenések iránt . . . . nem bibliai írásról van itt szó.” Sem a szókincse, sem a szelleme után nem lehet János írásának tekinteni. Kálvin pedig nem magyarázta ezt a könyvet, mert félt hozzáfogni. Sok magyarázó pedig egyenesen azt a kérdést teszi fel, hogy egyáltalán helye van e az Újszövetségben. Ugyanakkor minden időben voltak olyan emberek, akik ezt a könyvet nagyra értékelték. Kétség kívül megállapíthatjuk, hogy ez a könyv nehéz és zavarbaejtő, de azt is leszögezhetjük, hogy végtelenül kifizetődő, ha belepillantunk és megpróbáljuk ezt a könyvet teljes gazdagságában megérteni.

2. Az apokaliptikus irodalom

A Jelenések minden magyarázójának abból a fontos és alapvető ismeretből kell kiindulnia, hogy az Újszövetségnek ez az egyedülálló, sajátos írása egy olyan irodalmi műfajhoz tartozik, amely az Ószövetség befejezte és az Újszövetség előállása közti időszakban elterjedt volt. A Jelenések könyvét Apokalipsisnek nevezik. Ez a legyőzhetetlen, összetörhetetlen zsidó reménység kifejezője. A zsidók egyetlen percre sem felejtették el, hogy ők a választott nép. Ez a tény adta nekik azt a bizonyosságot, hogy eljön az a nap, amikor az egész világ feletti uralmuk megvalósul. Nem kételkedtek abban, hogy ellenségeik megsemmisülnek és minden fölényt és uralmat maguknak követelnek, mint ami megilleti őket. Ennek a földi megvalósulásaként egy Dávid törzséből származó király jövetelét látták, aki a népet ismét egyesíti és naggyá teszi. “Egy vessző sarjad Isai törzséből” (Ézs. 11.), Isten igaz sarjat támaszt Dávidnak (Jer. 23,5.), egy napon az emberek Dávid királynak szolgálnak (Jer. 30,9.), Dávid lesz a nép pásztora és királya (Ez. 34,23.; 37,24.), Dávid leomlott sátrát felállítja az Úr (Ám. 9,11.). Betlehemből jön majd az uralkodó, akinek hatalma az egész világon érvényesül (Mik. 5.3-5.). Izráel történelme hazugnak ítélte ezt a reménységet. Salamon halála után két részre szakadt az ország és az egység elveszett. Az északi országrész fővárosával Samáriával együtt Krisztus előtt 722-ben eltűnt a térképről és az Asszír támadás után nem tudott talpra állni, semmiféle szerepet nem játszott a történelemben és róla mint a tíz elveszett törzsről beszélhetünk csupán. A déli királyságok fővárosával együtt Krisztus előtt 598-ban, illetve 587-ben a babiloniak elfoglalták, fogságba vitték. Később egymás után a perzsák, görögök és a rómaiak uralma alatt állottak. A zsidók történelme ily módon katasztrófák láncolata, amelyből az emberek nyilvánvalóan nem szabadulhattak meg.

3. A két kor

Ennek ellenére rendületlenül hittek a zsidók választottságukban, a történelmi tények előtt azonban meg kellett hajolni. Ez úgy történt meg, hogy egy egészen sajátos történelmi sémát dolgoztak ki. Az időt két világkorszakra osztották. Itt volt egyszer a jelenlegi kor, mely tele van rosszal, amely sem megváltást, sem megújulást nem tudott nyújtani és a teljes megsemmisülésnek és pusztulásnak van fenntartva. Ennek következtében e világ végét várták. Ezzel szemben van egy másik kor az eljövendő, amely a zsidó elképzelés szerint jóval és igazságossággal van tele. Isten aranykora ez, az üdv ideje, amelyben béke, igazságosság és jólét uralkodik. Ekkor a választott nép végérvényesen igazzá lesz és elnyeri méltó jutalmát. A kérdés: Hogyan lesz a jelenlegi világkorszakból az eljövendő üdv ideje ? Milyen módon lehet ezt a változást megvalósítani ? A zsidók úgy gondolták, hogy ez nem emberi segítséggel valósul meg, hanem közvetlen isteni beavatkozás által. Isten maga lép a történelem színpadára, a jelenlegi világot megszünteti és bevezeti az üdv idejét. Ez esemény időpontjának az Úr napját nevezték. Félelem, pusztulás és ítélet az ismertetőjele. Az Úr napját vajúdáshoz hasonlították, amely az új korszak nyitánya. Az apokaliptika egy kifejezési mód, amely minden vallásos irodalomban előfordul. A jelenlegi világ bűnösségéről, a végkatasztrófától való félelemről és az eljövendő üdvről van benne szó. A végidőkről szóló álmokból és látomásokból áll össze. Ez viszont azt jelenti, hogy az összes apokaliptikus irodalom rejtett, különböző szimbólumokat és képeket kénytelen használni. Evilági képekkel, emberi eszközökkel kell kifejezésre juttatnia, amit szem nem látott, fül nem hallott. Az apokaliptikus irodalom tehát megkísérli leírni, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Még egy további tény társul ehhez. Ezek az apokaliptikus látomások különösen akkor lángolnak fel, ha az embereket elnyomják és szolgaságba hajtják. Méginkább így van, ha idegen elnyomók igázzák le őket, így intenzívebben álmodnak a hatalmak megsemmisítéséről és az ő jövőbeni önmegvalósításukról. Sorsuk még rosszabbra fordulna, ha álmaikat az elnyomók megértenék és könyveik kezükbe kerülnének. Ezért ezek a könyvek titokzatos nyelven íródtak, a kívülállók számára érthetetlenek. Közülük sok mindvégig érthetetlen is maradt, mert a titokzatos kulcsot elveszítettük. Mindebből világossá válik, hogy e könyveket annál jobban tudjuk interpretálni és jelentésüket megragadni, minél inkább azt a történelmi hátteret, amelyben keletkeztek és azt a szituációt, amelyben az író élt, megértjük.

4. Jelenések könyve

Mindezek a Jelenések könyvére vonatkoznak. Számos zsidó apokalipszis: Énók, Sybillák, 12 patriarcha testamentuma, Mózes mennybemenetele, Ezsdrás IV. könyve; ismert. Mindezek zsidó apokaliptikus írások. A Jelenések könyve ezzel szemben keresztyén apokalipszis. Az Újszövetségben az egyetlen. Jól lehet még számos ilyen írás látott napvilágot. A Jelenések könyve zsidó példa szerint íródott és ennél fogva a két világkorszakról szóló elképzelést vallja. A jelenlegi tele van rosszal, pusztulásra érett és a sátáni erők uralma alatt áll. Vele szembe állítja az üdv eljövendő idejét, amelyben Isten mindent újjá teremt. Az egyetlen különbség abban áll, hogy a keresztyén apokaliptikába a z Úr napja helyébe a Krisztus dicsőséges eljövetele lép. Nem csak a séma azonos a zsidó apokaliptikával, hanem a sajátosságok is. A standard események megjelennek a Jelenésekben is. Mégis mi a kettő között a különbség?

5. Apokaliptika és prófécia

A kettő között egy kézzelfogható különbség van mind az üzenet, mind a módszer tekintetében.

1. A próféták gondolatai e világban mozognak. Gyakorta szociális, gazdasági és politikai igazságosság utáni kiáltás. Üzenetükkel felszólítják az embereket, hogy Istennek szolgáljanak e világon. Szándékuk, hogy ezt a világot jobbítsák meg és újítsák meg. Isten akaratát kell a világon megvalósítani és így Isten országa valósul meg. Más szavakkal a próféták hittek a történelemben. Hittek abban, Isten akarata és tanácsvégzése e világ belső történelmi eseményein át, Isten vezetése alatt megvalósul. A próféták bizonyos tekintetben optimisták voltak, mert ugyan a fennálló eseményeket megítélték, de hittek abban, hogy ezeket meg lehet jobbítani, ha az emberek Isten akaratának alávetik magukat és parancsai szerint élnek. Az apokalptikusok azonban nem hittek abban a lehetőségben, hogy ez a világ megjobbítható. Az ő felfogásuk szerint e világ a gonosznak van alávetve és az uralja. Ők nem a megújulásban hittek, hanem a világ végében. Az új világ teremtésére vártak miután a jelenlegit Isten haragja elpusztítja. Bizonyos értelemben pesszimisták voltak.
2. A próféták üzenete a kimondott szó által érte el az embereket. Személyesen konfrontálódtak velük, miközben Isten igéjét hirdették. Az apokaliptikusoknál azonban írásos üzenetről van szó. Az apokaliptika irodalmi termék. Ha ez szóban terjedt volna, az emberek nem értették volna meg. Tanulmányozást igényel, ha az emberek egyáltalán meg akarják érteni.
3. A próféták mindig saját nevükben léptek fel, míg az apokaliptikusok fedőnéven, a múlt nagy alakjai mögé rejtőztek.

6. Az apokaliptika apparátusa

Miközben az apokaliptika megkísérli a végidők eseményeit és az arra következő üdvöt ábrázolni, újra és újra találkozunk ugyanazokkal a képekkel. Bizonyos mértékben ugyanazzal az állandó anyaggal dolgozott. Próbáljuk meg összefoglalni:

1. A Messiás, az apokaliptikában egy más világból való dicsőség és hatalom isteni és praeegzistens alakja, aki arra vár, hogy e világba belépjen és győzelmes pályafutását megkezdje. Mielőtt a világ létrejött, már a mennyben, az Istennél volt. Amikor jön elűzi a hatalmasokat, a föld királyait megfosztja trónuktól, a bűnösök fogait kitördeli. A Messiásnak az apokaliptikába nincs sem emberies, sem jóságos vonása. Ő egy bosszúálló isteni hatalom, akitől retteg a föld.
2. A Messiás eljövetelét megelőzi Illés próféta visszajövetele, aki elkészíti útját (Mal. 4,5-6.). Illés Izráel hegyére áll és így fogja hangos szóval bejelenteni a Messiás megérkeztét és az a világ végéig elhallatszik..
3. A végidőt ijesztő színekben ábrázolja. A messiási időszak betörése a vajúdáshoz lesz hasonló. Az evangéliumokban Jézus ezzel kapcsolatban így szól: “Mindez csak a vajúdás kezdete.” (Mt. 24,8.; Mk. 13,8.) A “jaj” szónak a görögben az “odinai” felel meg, amely szülési fájdalmat jelent.
4. Isten haragjának napja, a félelem ideje lesz. Maguk az erősek is kiáltoznak (Sof. 1,14.), a föld minden lakosa remeg (Jóel 2,1.), félelmükben egy biztonságos helyet keresnek, ahol elrejtőzhetnek, de nem találnak.
5. A végidő olyan lesz, amelyben e világ elpusztul, kozmikus fordulat következik be. a csillagok nem fénylenek, a nap elsötétedik, a Hold vérré válik (És. 13,10.; Joel 3,3-4.), a mennyboltozat összetörik, egy tűzfolyam lesz és az egész teremtett világ elpusztul. Megszűnnek az évszakok, sem éjszaka, sem reggel nem lesz.
6. A végidők eseményeinél minden, emberek közötti kapcsolat is felbomlik. Gyűlölet és ellenségeskedés uralkodik a földön. Mindenki a másikra emeli kezét (Zak. 14,13.), testvérek egymást, a szülők gyermekeiket ölik meg. A tisztesség szégyenné, az erő gyöngeségé, a szépség közönségessé változik át. Káosz marad minden helyett.
7. Az ítélet ideje lesz ez. Ki tudja azt a napot elhordozni, ha Isten jön, mint a tűz? Tűzzel és vassal fogja ítélni az embereket (És. 66,15-16.). Az emberfia kiírtja a bűnösöket. Ahogy Sodoma elégett, úgy fognak azok is elpusztulni.
8. A pogányokról is szó van ezekben a víziókban, de semmiféle szerepük nincs többé, Némelykor arról szólnak, hogy az összes pogányt kiirtják. Babilonba lesz számukra egy puszta hely, ahol csak vadállatok tanyáznak (És. 13,19-22.). Máskor arról is szól van, hogy a pogányok egy utolsó alkalommal Jeruzsálem ellen összefognak, de ebben a harcban megsemmisülnek (Ez. 38,14.; Zak. 14,1-11.). Arról is tudunk, hogy a pogányok Izráel fénye révén megtérnek, hiszen Isten Izráelt a pogányok világosságává tette, hogy üdve a föld végéig eljusson (És. 49,6.). A népek a föld végéről is Jeruzsálembe jönnek, hogy Isten dicsőségét lássák. A legtöbb helyen azonban a pogányok kiirtásáról van szó.
9. A végidőben a szétszóródott és száműzetésben élő zsidók a szent városba vissza térnek. Asszíriából és Egyiptomból is jönnek, hogy az Urat a szent hegyen imádják. (És. 27,12-13.). Isten a halmokat ledönti, a völgyeket feltölti, a fák árnyékot nyújtanak Izráelnek. Mindazok, akik távolban haltak meg, mint száműzöttek, visszajönnek Isten által.
10. Az utolsó napokban az új Jeruzsálem, amely már Istennél készen van, leszáll az emberekhez. Összehasonlíthatatlanul szép lesz, zafírokra alapozva, teteje kristályokból, kapui rubinból, határai válogatott kövekből állnak (És. 54,12-13.).
11. Lényeges elem a halottak feltámadása is (Dán. 12,2-3.). A Seol és a sírok vissza adják halottaikat. A halottak feltámadásáról többféle elképzelés is él. Némelykor csak Izráel igazai, máskor az egész nép, sőt az egész emberiség részesül benne.
12. A messiási uralom időtartamáról is különféle elképzelések uralkodtak. A legtermészetesebb az, hogy örökké tart (Dán. 7,27.), mások szerint 400 évig tart. A Jelenések könyvében 1000 éves uralomról van szó, melyet követ a gonosz végérvényes megsemmisítése s ezután jön az Isten üdvideje.

7. Az üdvidő áldásai

1. A kettészakadt ország újra eggyé lesz (Jer. 3,18.; És. 11,13.).
2. A föld csodálatosan termékeny lesz (És. 32,15.), tízszeres termést hoz, minden szőlőtő ezer ágat, minden ág ezer fürtöt. Bőség fog uralkodni, melyet eddig a világ nem ismert és az éhezők örvendezni fognak.
3. Nem lesz többé háború. A kardokból kapákat, a lándzsákból metszőkéseket csinálnak (És. 2,4.). Nagy lesz az Isten gyermekeinek békessége. Ugyanolyan joga lesz minden embernek. A királyok is békességben lesznek egymással.
4. A legszebb gondolatok közé tartozik, hogy a vadállatok és az emberek között nem lesz félelem, az oroszlán báránnyal lakozik (És. 11,6-9.). Senki sem okoz a másiknak szenvedést.
5. Az új világban nem lesz fájdalom, szenvedés. Az emberek nem panaszkodnak többé (Jer. 31,12.), senki sem hal meg idő előtt (És. 65,20-22.), Isten a halált eltörli és a könnyet letörli arcunkról (És. 25,8.). Betegség, félelem, jaj, elmúlnak.
6. Az eljövendő igazságosság ideje lesz. Szentség és tökéletes igazság fog uralkodni az emberek között.

8. A Jelenések könyvének szerzője

1. A könyvet egy János nevű férfi írta, aki azt állítja, hogy Isten részesítette e látomásokban, hogy azokat másoknak is továbbadja (1,1.). A tulajdonképpeni könyv azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy János a hét kisázsiai gyülekezetnek ír (1,4.). Magáról azt mondja: “Társatok Jézussal a szenvedésben” (1,9.), illetve “Én, János, hallottam és láttam ezeket” (22,8.).
2. Ez a János ázsiai provinciában élő keresztyén volt, aki az itt található 7 gyülekezethez írt. Őket nevezi testvéreinek és velük részes a szenvedésben. Egészen bizonyos, hogy nem messzeségből ír, hanem ugyanabból a helyzetből, amiben olvasói éltek.
3. Bizonyossággal állíthatjuk, hogy János esetében egy palesztíniai származású zsidóról van szó, aki csak öreg korára jöhetett Kisázsiába. Görög stílusából azt láthatjuk, hogy külső kifejező ereje élő és ható, de grammatikailag az ÚSZ. egyik legrosszabb görög szövege. Bizonyos, hogy nem anyanyelve, és művét olvasva csak arra gondolhatunk, hogy görögül írt, de héberül gondolkozott. Egyértelmű, hogy az Ószövetségben gyökerezett és egészen azzal töltötte be. Kétszáznegyvenötször idézi az Ószövetséget vagy hivatkozik rá. Idézete mintegy 20 ószövetségi könyvből valók. A zsidó apokaliptikus irodalmat is jól ismerte.
4. Apostoli igénnyel lép fel, és erre építi tekintélyét és jogát, hogy szóljon. A feltámadott Krisztus parancsára kell prófétálnia (10,11.). A Jézusról szóló bizonyságtétel a prófétaság lelke (19,10.). A próféták Istene elküldte angyalát, hogy szolgájának megmutassa minek kell történnie (22,6.). Tipikus prófétai könyv, magát nem nevezi apostolnak, mint Pál. Semmiféle hivatalt, adminisztrációs posztot nem visz be az egyházba. Egyszerűen leírja, amit látott és hallott, ami Istentől jött, így szavahihető. Abban az időben a prófétáknak egészen meghatározott rendje volt az egyházban. 90 tájékán írt s ekkor a tisztségeknek két formája volt ismerős a gyülekezetekben. A helyi lelki vezető volt az egyik, aki egy állandó helyen gyülekezettel volt megbízva. Ez a szolgálat a véneket, diakónusokat és tanítókat is magában foglalta. Mellette voltak azok, akik nem egy helyhezkötött gyülekezetben szolgáltak, hanem az egyházban mindenütt. Ehhez a csoporthoz tartoztak az apostolok, akiknek teljhatalma mindenhova kiterjedt és a próféták, vándorprédikátorok, akik minden kötöttségről lemondtak. A próféták nagy tekintélynek örvendtek és szavuk megkérdőjelezése szinte a Szentlélek elleni bűnnek számított. A Didachéban maradt ránk az első úrvacsorai liturgia és ebben olvashatjuk: “A prófétának engedjétek meg, hogy az úrvacsorát belátása szerint vegye.” Ide tartozhatott János.
5. János nem volt apostol. Ha az lett volna, nem hangsúlyozná olyan nyomatékkal, hogy ő próféta. Már Krisztus után 250 táján ismerte Dionysius, az alexandriai katechéta-iskola vezetője azt a képtelenséget, hogy a Jelenések és a IV. evangélium szerzője ugyanaz a személy. Ezt már azért is kizártnak tartotta, mert e két írás görög szövege alapvetően eltér egymástól és lehetetlen ugyanazt szerzőt feltételezni. A IV. evangélium görög szövege egyszerű, de korrekt. Ezenkívül az evangélium szerzője szándékosan nem említi a nevét, míg a Jelenések szerzője többször megnevezi magát. Gondolati különbségek is vannak a két írás között. Az evangélium uralkodó kifejezései: világosság, élet, igazság, kegyelem, melyek a Jelenésekben nem hangsúlyosak. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a két írás között sok a hasonlóság. Mindkét írás ugyanabból az iskolából származik, Efézusban írhatták, mindketten közeli kapcsolatban voltak, de azt állíthatjuk, hogy a két szerző nem azonos.

9. A Jelenések datálása

Két forrásunk van melynek segítségével a könyv keletkezésének dátumát megállapíthatjuk.

1. Egy szóbeli hagyomány szerint Jánost Domitianus császár idejében Patmos szigetére száműzték, ahol vízióit látta, majd a császár halála után visszatért Efézusba, ahol ezeket leírta. Viktorian a IV. század közepén írta, hogy a Jelenések kommentárjába ezeket: Hieronymus egyházatya írja: “A Néro -féle keresztyén üldözés után 14 évvel Patmos szigetére száműzték Jánost, s ott írta a Jelenéseket.” Eusebius pedig így tudósít: “János apostol és evangélista beszámolt a gyülekezetnek visszatérése után száműzetéséről, ami Domitianus halála után következett be.” Tehát biztonsággal állíthatjuk, hogy a Patmos szigetére történő száműzetése során nyerte látomásait. Az a kétséges, hogy a száműzetése után már Efézuisban, vagy még Patmos szigetén írta. Ezeket figyelembe véve az időpont 95 környéke.
2. A második bizonyítékot magában a Jelenések könyvében találjuk. Rómához és birodalomhoz való viszonyulásban teljesen új helyzet állott elő. A Cselekedetek könyvében a római hatalom biztonságot jelentett a keresztyén misszionáriusok számára a zsidók gyűlölete elől. Pál büszke római polgári jogára és hivatkozik rá (Csel. 16,36-40.). Amikor kételkedett abban, hogy neki igazságot szolgáltatnak Palesztinába, élve római polgárjogával, a császárhoz fellebbezett (25,10,-11.). A Római levélben kéri olvasóit, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek (13,1-7.). Ugyanezt a tanácsot adja Péter is (I.Pét. 2,12-17.). A II.Thessalonikai levélben is valószínűséggel a római hatalomról van szó, amely a káoszt fékentartja (2,7.). A Jelenések könyvében ezzel szemben kifejezetten Róma-ellenes gyűlölettel találkozunk. Róma a nagy Babilon, amely berúgott a mártírok vérétől (Jel. 17,5-6.). Mitől ez a nagy változás? A császár-kultusszal függ össze a legszorosabban. A császár-kultusz és az ezt követő keresztyén üldözés képezik a Jelenések történet hátterét. A könyv írásakor a császár-kultusz, az uralkodó isteni tisztelete volt az egyetlen érvényes vallás az egész birodalomban és ez a keresztyén üldözéshez vezetett, mert a keresztyének megtagadták a kultusz rendelkezéseinek való engedelmességet. A császár-kultusz lényege abban állott, hogy az uralkodót, aki Róma szellemét testesítette meg, Istenként kellett tisztelni. Évente egyszer mindenki köteles volt megjelenni a római hatóság előtt és az uralkodó tiszteletére egy csipetnyi tömjént kellett elégetnie és ezt mondani: “Úr a császár!” Azután mehetett tovább és tisztelhette nyugodtan kedves isteneit, ha azzal a rendet nem sértette. Előtte azonban mindenkinek alá kellett írni a ceremónián, hogy a császárt, mint Istent elismerte. Könnyen megérthetjük e kultusz indítékát. Róma egy hatalmas heterogén birodalom volt. Sok nyelv, sok nép, sok tradíció volt megtalálható. A probléma: hogyan lehet ezt a sok különféleséget egy tudatos egységgé összekovácsolni? A közös vallásnál nincs erősebb kötelék. Ezt valósította meg a császár-kultusz. Az ettől való tartózkodás nem a hitetlenségnek, hanem a politikai megbízhatatlanságnak és hűtlenségnek a kifejezője. Ezért jártak el olyan szigorúan azokkal szemben, akik vonakodtak a császár Istenként való elismerésétől. A keresztyének számára nem volt megengedhető, hogy közülük bárki is mást mondjon Úrnak, mint Jézus Krisztust. A keresztyén hitvallás középpontjában ez a mondat állt: Jézus a Krisztus, az egyedüli Úr.

Domitianus (81-96) hatalomra kerülésével döntő változás következett be a császár-kultuszban. Ő ördögi ember volt, aki hidegvérrel üldözte a keresztyéneket. Az őrült Caligulától eltekintve ő volt az első uralkodó, aki a császár-kultuszt komolyan vette és kérlelhetetlenül keresztülvitte. Üldözni kezdte mindazokat, akik a régi isteneket nem tisztelték és ateistáknak nevezte azokat. Különösen gyűlölte a zsidókat és a keresztyéneket. Amikor a császárnővel a színházban megjelent, valamennyi nézőnek fel kellett állnia és kiáltani: ” Üdv néktek urunk és úrnőnk! ” Isteni királlyá tette magát és elrendelte a provinciák helytartóinak, hogy bizonyos rendeleteket így kell kezdeni: “Urunk és Istenünk Domitianus megparancsolta…”

A Jelenések könyve hátterében ezt kell látni. A birodalom valamennyi lakójának Domitianust istennek kellett nevezni, vagy halál várt rájuk. Az alaphitvallás: “Úr a császár!” Ennek senki sem mondhatott ellent. Mit tehettek a keresztyének? Ők nem rendelkeztek hatalommal. Nagyobbrészt tekintélyük sem volt, a választás: császár vagy Krisztus. Hogy ebben a helyzetben bátrak legyenek, ezért írták a Jelenések könyvét. A keresztyén egyház történelemnek egy heroikus korszakában keletkezett.