Négynapos hétvége: tíz és fél geoláda

Boobaa küldte be 2012. 05. 06., vasárnap, 17:22 időpontban

Május elseje miatt hosszú hétvége volt, Pécs környékén sok új geoláda került kihelyezésre/publikálásra – miért ne mennénk kirándulni? Eredmény: a négy nap alatt tíz és fél megtalált geoláda.

Már odafele útra beterveztük Ladomány-Kanadát. Anno középsulis időkben hetente jártunk Kakasd és Bonyhád közt, fater mégsem tudta elképzelni sem, hol van a két település között egyáltalán elágazás Szekszárd irányába. Nos, abban az időben tényleg csak egy földút volt a bonyhádszerdahelyi zsarulessel, izé, buszmegállóval szemben; mostanra ez egy keskeny, kb. 40-nel járható betonúttá „bővült”.
Maga a falu szép, csöndes: egyetlen emberrel sem találkoztunk, pedig (német rendszámú) autó állt valamelyik szépen rendbentartott porta előtt. A kocsit a kápolnával szemben, az egyetlen árnyékos helyen hagytuk (volt vagy 30 fok, nem akartunk botrányt a kocsiba visszaüléskor). A ládához menet a fűben valami állati állkapoccsal is találkoztunk. Magát a ládát „rárepülve” közelítettük meg: igaz, hogy messziről ki lehetett szúrni, melyik fa rejti, de a combközépig érő csalán szép kihívást jelentett térdnadrágban… Közben érkezett egy újabb autó a faluba: na mondom, ezek is a ládához jönnek – és valóban: a kb. 130 ládatalálat alatt ez volt a második/harmadik eset, hogy ládászokkal (itt: Kamzikékkal) találkoztunk. A ládától a falu olyan volt, mint valami idilli terepasztal, vagy Lego-városka. A tónál megálltunk piknikezni/ebédelni; a szél olyan erősen fújt, hogy utána a takarót rázni se kellett, mégsem maradt rajta kosz. :) Az egész helyben a csend és a nyugalom volt a legmegfogóbb: tulajdonképpen már arra sem emlékszem, térerő volt-e egyáltalán.

Szintén odafele úton megálltunk Óbányán – illetve a falun kívül, tudniillik Óbánya egész belterülete szombat, vasár- és ünnepnapokon fizető parkoló, amit a falu határában már ellenőriznek is. A falun keresztül jó két és fél kilométeres séta vezetett a Csepegő-sziklához; amilyen meleg volt, a nyűgös srácokkal a megközelítés tartott tovább, mint a ládakeresés és a visszaút. HálIstennek a falu egyetlen(?) közkútjából tudtunk idejekorán vizet venni, és ezért még pénzt sem kértek. Direkt jó, hogy már a ládához menetben lefényképeztük, amit a kápolnából látni lehetett, mert visszafelé éppen valami koncert volt.
A falun keresztülfolyó patak felett átvezető hidat természetesen nem lehetett kihagyni – persze utána meg a patakból kellett kihalászni a gyereket, mert (természetesen) hiába mondja neki az ember, hogy azokon a köveken nem fog tudni száraz lábbal átkelni… Így legalább apuka lába se maradt száraz. Az ösvény szép, rendezett; visszafele jövet mégis megtöltöttünk egy fél nejlonszatyrot szeméttel a CITO-mozgalom jegyében (meg is jegyezte egy szemmel jól láthatóan kapatos társaság, hogy ilyen becsületes embert is ritkán látni – hogy aztán ők hova tették a kezükből a sörösüvegeket, azt már nem tudhatjuk). Maga a szikla úgy tűnt, éppen nem csepeg – talán a nagy meleg miatt?
Visszafelé a faluban ismerős arcra lettünk figyelmesek – pár perc beszélgetés után jöttünk csak rá, hogy a Nagykőrösön is praxist folytató ceglédi tüdészorvossal találkoztunk ismét össze. Kicsi a világ. Sajnos a srácok már nagyon elfáradtak, így a szintén aznapra betervezett óbányai kilátó, illetve mecseknádasdi temetőkápolna ládáit nem tudtuk megkeresni. Sebaj, majd egy következő alkalommal.

Vasárnap a pécs-kertvárosi istentisztelet után nagy ládászásba-sétálásba kezdtünk az asszonnyal kettesben. Először Málom, a bekebelezett falu került sorra: szép példája annak, hogyan tud megélni közigazgatásilag mára már egyetlen helyen a régi az újjal (lásd később: Európa kulturális fővárosa, illetve Zsolnay-negyed). A kápolna itt is szépen felújított állapotban volt, s mivel véletlenül jókor érkeztünk, úgy tudtunk eljönni, mintha mise történt volna ;) – így belülre is vethettünk egy pillantást (sokan voltak, így fényképezni nem volt értelme a vállak fölött). Valószínűleg ez a hely is jóval csendesebb lehetett (és az itteni házak, telkek is relatíve többet érhettek, főleg az itt lakók számára), mikor a falu határából még nem a lakótelep volt a gyakorlatilag egyetlen panoráma.
A ládarejtés itt is magától értetődő volt.

A Pécsi köztemetőhöz az Interspar parkolóját választottuk már csak azért is, hogy inkább csendben sétáljunk többet, mint autózajban kevesebbet. A temető kvázi közepén álló templom? kápolna? számomra kicsit szinkretistának tűnt: felfedezni véltem a Pécs környékén valaha is előforduló majd' minden vallás nyomát, illetve jelképeit. A rejtés nagyon tetszett: aki nem tudja, mit keressen, akkor sem gondolna rá, ha éppen ott áll karnyújtásnyira tőle. ;) Érdekes volt az is, hogy bár néhány méterre voltunk Pécs egyik legforgalmasabb főútjától, mégis valahogy a temető csendje volt az, ami megfogta az embert – persze lehet, hogy ez az időpontból is adódik.

Következőként azt a ládát kerestük meg, amiről el sem tudtuk képzelni, hova és hogyan lehet elrejteni Pécs szívében, a Széchenyi téren. Már nekiálltam körbefotózni az időjárás-állomást, meg úgy általában mindent, amire „a ládának rálátása lehet”, mire asszony pajtás csak kiszúrta, hová kell igénytelen batyus turistaként leülni, hogy feltűnésmentesen logolni lehessen a természetesen hatalmas mugliforgalom ellenére. A képekről nem maradhatott le semmi, ami Bartos Erika: Hoppla meséi c. könyvében szerepel: sem a kisvonat, sem a szökőkút, sem a lakatfal, sem a háromlábú harangláb – na jó, azért a székesegyház, meg néhány dolog így is lemaradt…
Ami még kimaradt, az az Ágoston-téri dzsámi maradványainál elrejtett(? ellopott?) láda megtalálása. Kerestük vagy félórát két különböző koordinátán is, próbáltam a rejtőt is felhívni (sajnos nem értem el), végül feladtuk. Készült egy rakás fénykép, mégsem kértem a jelszó nélküli megtalálás elfogadását: ha Isten engedi, jövünk még majd erre, egyszer csak megtaláljuk rendesen.

Visszasétáltunk inkább a Nyugati várfalsétány megnevezésű, a geocaching.comon is bejelentett ládához, ami szépen illik azon ládák, illetve helyszínek sorába, ami mellett sokszor elmentünk már, mégsem tudtunk róla, pedig megéri betérni. Általában – gondolom – itt is csend, béke és nyugalom honol, most azonban valami rendezvény miatt gyakorlatilag éppen csak a rejtekhez legközelebbi padon nem ült egy csapat mugli: ugyanis arra a padra odatűzött a nap, ami 30 fok felett nem éppen kellemes. Pihegtünk vagy negyedórát, mire vettem a bátorságot, és az egyetlen szóba jöhető helyre benyúltam – hálIstennek a muglik egyikének se tűnt fel a dolog.
Utazó ügynököt találni számunkra mindig egy külön élmény: mivel Chuck, a kisteherautó kétszer is megfordult nálunk, így most sem hagyhattuk ki, hogy Flat Dean & Woodie ne ugorjon be a táskánkba. Reméljük, hamarosan találunk számukra egy új helyet.

Bónuszként (a címben említett tíz és fél ládán túl) vissza kellett mennünk a Zsolnay-negyed ládához. Anno március 15-én pont a láda előtt futottunk össze Mihulékkal, de ez nem segített azon, hogy (sokakhoz hasonlóan mi is) jól benéztük a „fehér alapon piros betű, megközelítése egy irányból” második pontot. Akkor jártunk először a felújított Zsolnay-negyedben, és nagyon kellemesen csalódtunk. Gyakorlatilag mindenki megtalálhatja itt a számára megfelelő kikapcsolódást: egyetemista kávézó/gyorskajálda, fedett és szabadtéri közösségi tér, többféle kiállítás, bábszínház (a homlokzatán érdekes órával), játszótér… Egy nap nem is elég rá – másnap vissza is jöttünk megnézni a Gyugyi-kiállítást, tanulságos volt az is (a kijáratnál a biztonsági őr nem engedett ki(!), amíg nem néztük meg a pincét is). Régi és modern szépen és jól együtt tud élni itt – és osztom azok véleményét, akik szerint a láda pont nem ezt a negyedet mutatja be, hanem sokkal inkább a Balokányt (noha az még nem annyira… khm… pompázatos, mint a Zsolnay-negyed).

Node vissza a négynapos hétvége harmadik napjához. Harkány felé menet, ahol Gina is csatlakozott hozzánk, megálltunk a pécsi reptérnél, hogy legalább a hagyományos része legyen meg a ládának (a virtuális pontra sajnos most nem maradt idő, ezért a „fél” láda). Harkány után elsőként a tenkes-hegyi csodabogyó tanösvényt vettük célba. Mikor Máriagyüdre beértünk, a kegytemplomra beállított iGO szerint „tarts balra” – ennek megfelelően nem a katolikus, hanem a református templomhoz lyukadtunk ki (igen, Máriagyüdön ilyen is van); kiválóan le is tudtunk parkolni a templom árnyékában. A faluból kifele menet megfogadtuk a tanácsot, és a közkúton az összes létező kulacsainkat, tömlőinket és pillepalackjainkat megtöltöttük vízzel. Találkoztunk egy emberrel, aki épp a Mária-túra jeleit festette újra; mint kiderült, gyalogosan illik az ilyen feladatot végezni, és elég fárasztó lenne, ha nem lenne ilyen meleg: ilyenkor ugyanis az először felfestett/felfújt fehér réteg szinte azonnal megszárad, tehát máris jöhet rá a sablonon keresztül a tényleges turistajel. Kiderült az is, hogy őhozzá „csak” a Pécstől Máriagyüdig tartó szakasz tartozik, és most is csak azért van itt, mert épp itt a kanyarban hiányzott pár jel.
Maga a tanösvény tényleg tanulságos: rengeteg információs tábla és látnivaló akadt utunkba, különféle növények és állatok „személyében” – még egy döglött vakondokkal is találkoztunk visszafelé. A kilátóból megcsodáltuk „Tenkes kapitányának” várát, a siklósit, a „megrágott szélű” Szársomlyót (számomra valahogy mindig ez a hegy jelenti a Villányi-hegységet); a kegytemplomot; meg úgy egyáltalán a panorámát.
Maga az ösvény kiránduló-szemmel tehát igen jó – ládász-szemmel viszont a „rejtés” egy kicsit csalódás volt (főleg az utolsó pont miatt). Nem egy, nem két helyet láttunk, ahova simán elfért volna egy hagyományos láda.

A református templomhoz visszaérve átgurultunk a kocsival a kegytemplomig, ahol a srácok lentmaradtak asszony pajtással, míg Ginával ketten felmentünk az ő első hagyományos ládájáig. Volt itt aztán kereszt, feszület meg katolikus turista, izé, zarándok számára mindenféle látnivaló – az utolsó feszület feletti szakasz pedig tényleg meredek. Magam mentem előre, s meg is kérdezte Gina:
– Az oké, ha te leesel, akkor puhára esel, de én mire esek?
Visszanéztem, s elröhögtem magam:
– Te, mint intézeti lelkész? Krisztusra. – …tudniillik az ösvény tényleg a feszület mögött/fölött indul.
A templomhoz visszaérve érdekes volt látni, hogy mekkora katolikus szolgáltatócentrum épült itt ki (igazából már nem is tudom, mi köré – de ez rólam szegénységi bizonyítvány). A szolgáltatócentrumot pedig lehet szó szerint értelmezni: a fényképen is látható kis tábla szerint a mise itt szolgáltatás, s gondolom ebbe a kategóriába tartozik a kerengő körül kialakított ereklyepiac, büfé és WC is. Mondjuk ha itt tényleg felgyűlik 30.000 ember egy szabadtéri misére (mint ahogy a templomban a szószékről az idegenvezető mondta), akkor szükség is van ezekre – gondolom.

A munka ünnepén faterékkal volt találkánk a Máré-vár tövében, ahonnan felmentünk először a Pásztor-forráshoz (rengeteg mugli volt a forrás körüli réten: ha nem volt három tűzrakás jól megrakott bográcsokkal, akkor egy sem – de mondjuk ilyesmire számítottunk is), aztán irány a Dobogó, Tolna teteje.
Nos, ha jót akarsz magadnak, akkor nem a(z egyébként igen hasznos és jól használható) MapsForge turistatérkép alapján toronyiránt indulsz el „felfelé” a forrástól, hanem megkeresed a piros turistajelet. A „toronyiránt felfelé” változat ugyanis… khm… kicsit embert próbáló. 300 méteren legalább 150 méter szintkülönbség, apróköves ösvény avarral borítva (csak egy boka rándult meg), itt-ott kidőlt-kivágott fákkal keresztbe. Lefelé a piros turistajel mentén jöttünk, amit a traktoristák is követnek. Ennek megfelelően volt is két ember, akik inkább megvártak minket, hiszen „visszafelé is erre jövünk”.
A helyszín szép (alföldön lakónak melyik hegyvidéki erdő nem az), bár kicsit csalódás, hogy a „csúcsról” nincs kilátás, ahol meg akadna legalább egy kevés a fák közül, pont ott voltak felhalmozva a kivágott fák. A srácoknak ennek ellenére nagyon tetszett – lefelé jövetben még egy lábatlan gyíkkal(?) is találkoztunk.