Kegyelmünkről és békességünkről
A János evangéliuma után ma elkezdett Galata levél első szakasza érdekes, manapság is aktuális dolgokat rejt, illetve feszeget.
Pál rögtön az első versben a lovak közé csap. Már a bemutatkozáskor tisztázza: ő nem egyik vagy másik írástudó tanítványának tartja magát (pedig ugye abban a korban Gamáliel eléggé „nagy név volt a szakmában”), nem is egyik vagy másik tanítvány hatására megtértnek, sőt, egyáltalán nem embernek tulajdonítja az ő életben maradását, illetve újonnan, felülről való születését, hanem Jézus Krisztusnak. (Gondolok itt például Nemere István könyvére, ami meglehetősen érthetően adja elénk a lét és az élet közötti különbséget.) Másszóval: Pál apostol az életét nem emberekre, sőt egyáltalán nem emberre, hanem Jézus Krisztusra alapozza, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy Jézus Krisztus volt az, aki feltámasztotta őt a halálból: Jézus volt az, aki Pált a damaszkuszi úton a Krisztus követőinek üldözéséből álló létéből Krisztus követőjének életébe emelte.
A második vers ennél egyszerűbben érthető üzenetet hordoz: Pál nincs egyedül. Nem csak egy egyházközség fenntartói járulékot fizető tagja, hanem egynéhány római tartomány összes gyülekezetének tagja (többnyire alapítója is, de pont erről beszél: nem emberé, hanem Jézus Krisztusé az érdem) – és azt se felejtsük el, hogy azért ezeket az embereket akkor (is) meglehetős kellemetlenségek vették körül meggyőződésük miatt. Tudjunk viszont arról is, hogy mi sem vagyunk egyedül ezekkel a kellemetlenségekkel: már a galáciaiak korában és személyében is voltak sorstársaink.
Valamikor mostanában azt hallottam, hogy nekünk, reformátusoknak van a legszebb, legjóindulatúbb köszönésünk, mikor azt mondjuk: „Áldás, békesség!” Szószékről pedig legtöbbször ezt a harmadik verset halljuk apostoli köszöntésként: „Kegyelem néktek és békesség”. Erről a kegyelemről beszéltem már fentebb: Isten kegyelme az, amely bennünket napról-napra életben hagy, s nem zülleszt a lét szintjére (vagy még lejjebb). A békességről pedig… Olvasd el Nagy István jegyzetét! ;)
A negyedik-ötödik verseket az úrvacsorakor szoktuk legtöbbször hallani templomainkban. Elmondja Pál, hogy ő nem a saját kegyelméről és békességéről beszél, hanem arról, amit ő is, meg minden gyülekezetitag-társa is az Atya Istentől nyert. Elmondja azt is, hogy ezt a kegyelmet és békességet nem önmaga érdeméért, hanem a Jézus Krisztustól kapta és kapjuk. Elmondja azt is, hogy ezt a Jézust nem egyszerűen megölték, de még csak nem is egyszerűen öngyilkos lett: Jézus Krisztus, a Megváltó, Szabadító, Messiás azért áldozta fel önmagát, hogy számunkra kegyelmet hirdessen és nekünk békét hozzon. Ugyanakkor még Jézus sem csupán úri passzióból művelte mindezt, hanem az Atya Isten akaratából és az Ő dicsőségére – az ősrobbanástól a nagy reccsig.
A következő versben viszont csodálkozik Pál. Csodálkozik, hogy mindenezen csodák ellenére (mert azért ezen felvázolt események bekövetkeztének valószínűsége olyan alacsony, hogy bár statisztikai alapon akár „benne is lehetne a pakliban”, mégis inkább csodaszámba megy) mégis képesek vagyunk önszántunkból is megfeledkezni a kegyelemről és a békességről. Arról a kegyelemről és békességről, amit bár megtapasztaltunk, mégis bedőlünk a következő utcasarkon mást előadó hitetőknek.
A tárgyalt szakasz utolsó két versében meg már az átkozódásig fajul a dolog. Először is azt kéri Pál: mérjünk meg mindent, amivel megöntenek minket, azon a mércén, amit tőle és apostoltársaitól tanultunk. Aki mást mond, átkozott legyen – még akkor is, ha ők maguk, vagy egy angyal (értsd: isteni küldött) lenne az. Másodszor pedig még személyesebbé teszi ezt, és egyúttal megerősíti: amit elfogadtatok, ami ott él már bennetek, az legyen a mérce.
Nincs más örömhír. Egyetlen örömhír van: Jézus Krisztus. Aki mást mond, legyen átkozott!
