Hol a határ, ameddig elmehetünk?

Boobaa küldte be 2011. 01. 30., vasárnap, 08:27 időpontban

„Ne cselekedjetek úgy, a mint Égyiptom földén cselekesznek” (3Móz 18,3); „úgy cselekedének Izráel fiai, a mint parancsolta vala az Úr Mózesnek” (3Móz 24,23) – és mi hogyan cselekszünk?

A héten volt az idei első presbiteri gyűlés itt a faluban. Sok dologról szó volt, számomra leginkább mégis az maradt meg, hogy végre mintha már elkezdődött volna az Isten akaratának való megfelelni vágyás. Pedig az a kifejezés is elhangzott, hogy „sokan ellenérdekeltek” ebben…

Egyszerű lenne a megoldás: ha csak józan parasztival végiggondolnánk, hogy micsoda is a mi saját érdekünk, hamar eljutnánk oda: az Úr akaratának keresése. (Erről az Úr kifejezésről külön fejezetet lehetne írni, hiszen ez nem csak egyszerűen egy megszólítás, mint pl. biztos úr, vagy lelkész úr, vagy ügyvéd úr, hanem méltóságjelző; mai nyelven talán úgy lehetne legérthetőbben megfogalmazni, hogy Isten a főnökök Főnöke.) Lehet ennél kisebb célokat kitűzni magunk elé (presbiternek, gondnoknak lenni egy gyülekezetben, tanárnak, igazgatónak lenni egy iskolában, alkalmazottból tulajdonossá válni egy cégben, és így tovább), de ezek mind előbb vagy utóbb korlátokba ütköznek, ezek mind behatárolt dolgok. Az Isten akaratának cselekvésére való vágyakozás viszont sem időben, sem térben, sem egyéb módon nem behatárolt – mégis, alázat nélkül nem megy a dolog.

Hogyan cselekszünk tehát mi? Úgy, „a mint Égyiptom földén cselekesznek”, és próbálunk megfelelni a „világ”, a körülöttünk levő, járdán bicikliző, „tolvaj papok” kifejezést használó emberek elvárásainak? (És ez is csak egy kiragadott példa volt a presbiteri gyűlésen elhangzottakból, függetlenül attól, hogy van-e igazságtartalma vagy sem; egyébként van.) Ezen elvárásokat követve igen hamar egyetlen görccsé válik az ember, mert nem fogja tudni, hová is kapja a fejét, vagy éppen mikor ugorjon el egy bicikli elől.

A másik, talán sokkal inkább szemmel látható példája ennek az volt, mikor a gyűlésre menet az egyik iskolából a másik előtt haladtam a templom felé. Az ember akarva-akaratlanul nézi, hová lép – így voltam ezzel én is; kénytelen is voltam észrevenni, hol van vége az egyik iskolának, hol kezdődik a másik, és honnantól van a járda a templomkert előtt. Az egyik iskola előtt ugyanis egyáltalán nem volt hó a járdán: nemcsak lesöpörve, de felsózva is volt; a másik iskola előtt már csak lesöpörve – viszont a templomkert előtt már csak az látszott, hogy valaki, valamikor lesöpörte, de azóta már hullott rá újabb. A leginkább szembetűnő a határvonal volt: nem csak egyszerűen az egyik lépésnél még a lesöpört, a másiknál pedig a már hóval újra fedett járdán voltam, hanem úgy nézett ki a dolog, mintha állítottak volna egy deszkát, mintegy falként az iskola és a templom közé, a deszka előttig alaposan, a deszka tövében is eltüntették volna a havat, utána meg fogta volna emberünk a deszkát, s mintha mi sem történt volna, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított volna a templomnak.

Hogy mindez miért ennyire lényeges? Nos, a református templomot ugyanaz a református gyülekezet tartja fenn, mint az említett két iskolát – mégis három teljesen különálló cégként tekintenek rá, sokszor mi magunk is. Mi a célunk az iskolák fenntartásával? Gyerekek versenyistállóban való nevelése? A református gyülekezet nagyságának emelése? A (keresztelői, konfirmációi, templomlátogatási és egyéb egyházi) statisztikák mesterségesen való feljavítása? Ezeket mind lehet csinálni úgy, ahogy csináljuk: külön cégként. Hozzáértők ki is tudnák mutatni (mind statisztikákkal, mind pénzügyi jelentésekkel), hogy ez még „jó” is így.

Egyvalamit nem lehet így csinálni: Isten felé vezetni az embereket. A missziói parancs („tegyetek tanítványokká minden népeket”, Mt 28,18-20) nem a felszólítással, hanem Jézus bemutatkozásával kezdődik: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” – azaz nem miközülünk való az, aki megmondja, mit kell tennünk, hanem a főnökeink főnöke, és még annak is a Főnöke. Nem nekünk kell presbiterré, gondnokká, tanárrá, igazgatóvá válni, hanem egyszerűen oda kell figyelni arra, amit az Úr parancsol.

Még egy utolsó megjegyzés Mózessel kapcsolatban. Nem azért lett ő a nép vezetője, mert azzá akart válni, sőt; egyszerűen ő volt az, akiben volt annyi alázat, hogy Istenre figyeljen mindazon körülmények ellenére, amelyek körülvették. Isten pedig felhasználta ezt az ő alázatát arra, hogy akaratának szószólója legyen. Adja Isten, hogy a mi vezetőink (és most szándékosan nem főnököt írtam) is tudjanak odafigyelni az Ő akaratára, tudják elmondani, továbbadni, tolmácsolni nekünk, mit kell tennünk, vagy méginkább: kit kell követnünk – így ugyanis mindenféle behatároló korlátokon túl eljuthatunk Őhozzá – és talán egyszer megérjük, hogy az iskola és a templom között se legyen még csak láthatatlan deszkakerítés sem, hanem mindannyian, egyetlen cégként mutassunk Őrá, s vezessük Felé a ránkbízottakat!

Hozzászólások

Anomanus (nem ellenőrzött)

2011. 01. 30., vasárnap, 09:47

- Hiába figyelünk oda, hogy mit akar az Úr, ha a Biblia nélkül, csöndben töltött idő nélkül és olyasvalaki nélkül, aki vezet bennünket, nagyon nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen megtalálni a saját utunkat Istenhez.Egy-két alapelvet kell lefektetnünk kis falunkban. Van vezetőnk? Van aki gondosan szabályoz?
A szónak és a csendnek is vezetésre van szüksége.Sokan idézték már a Bibliát, és sokan hallottak hangokat és látták látomásokat a csendben, de csak kevesen találták meg az útjukat Istenhez. Azokat pedig nem lehet a kis falunkban többé hallani.....

Nagyjából egyetértünk, egy-két dologban van csak véleménykülönbség közöttünk.

Nem tudom, miért lehet egyáltalán kérdés, hogy van-e vezetőnk. Tudomásom szerint a presbitérium választotta meg a jelenlegi lelkipásztort – éppen olyan vezetőnek, aki a Biblia alapján taníthat bennünket az Isten felé vezető útra. Tudomásom szerint a lelkipásztorunk (érdekes, a „pásztor” szóban is benne van, hogy „vezető”, „gondviselő”) is tisztában van ugyanakkor azzal, hogy az, amit ő vezetésként, iránymutatásként elénk tud adni, élni, az sosem lehet tökéletes, főleg nem mindenki elvárásainak megfelelő.

Amit azonban még kevésbé értek, az azon meglátásod, elvárásod, miszerint a vezetőnek kellene gondosan szabályoznia. Mit is? Azt, hogy ki-ki, személyesen hogyan találja meg az Istenhez vezető utat? Az én meglátásom szerint a vezetőnek maximum azt kell gondosan szabályoznia, amire (és megintcsak tudomásom szerint, lévén nekem nincsen megfelelő képzettségem, sőt elégséges ismeretem sem ehhez) a törvényeink, különös tekintettel az egyházi törvényeink kötelezik: a „jó rendre” – akármi legyen is az.

Azt gondolom, hogy az emberek elhallgattatása nem tartozhat a „jó rendhez”. Ha azok, akik tudnak Istenre figyelni, netalán még el is mondani másoknak, amit megértettek (értsd: bizonyságot tenni Róla), nem szólalhatnak meg (akár „kis falunkban”, akár máshol), az hatalmas problémát jelent: a falura nézve is, az egyénre nézve is, a faluban sóként élő közösségre nézve is, de leginkább arra nézve, hogy vajon Isten dicsőítéséről szól-e, ha valaki nem hirdeti a háztetőkről az Ő hatalmas tetteit – amelyekre esetleg a reggeli csendességében, Bibliája mellett nyílt fel a szeme…

Szükség van a csendességre, a Biblia rendszeres, naponkénti olvasására – de éppígy szükségünk van a bizonyságtételre, a hangosan kimondott Isten-dicsőítésre is ahhoz, hogy megtalálhassuk a saját utunkat Istenhez. Nem gondolom, hogy „kis falunkban” valami olyan dolog lenne, ami miatt mindenkinek el kellene innen menekülnie, akinek egyáltalán eszébe jut megszólalni és elmondani, hogyan lelt rá Isten.

Sajnálom, hogy ezt a párbeszédet – amelyet én igenis építőnek találok, bármennyire is elképzelhetőnek tartom, hogy némelyek nem találnák annak – nem tudjuk akár személyesen lefolytatni. Sajnálom azt is, hogy „kis falunkban” nagyon kevés olyan kisközösség van, ahol lehet beszélni Isten csodáiról. Könnyű nekem, mert menekülhetek a nagy nyilvánosság elé – még könnyebbnek tűnik számomra a nagy nyilvánosságban elbújni. Ugyanakkor örülök annak is, hogy létrehozhattam ezt a fórumot, ha csak virtuális térként is, ahol hajlandóak az emberek véleményt nyilvánítani – úgy tűnik, „kis falunkban” már ez is nagy szó.

- Szükség van bizonyságtételre.Igen is, jelentett nagy problémát az emberek elhallgattatása kis falunkban, főleg az olyan ember vagy emberek elhallgattatása akik eddig rivaldafényben voltak.De az ellenségeskedés megnyomoritotta életüket.Olyan ember, emberek voltak akik ellen támadások mentek, és igy a legértékesebb érzéseik egy része meg sem nyilvánulhatott. Nem egy pap, lelkipásztor aki a békét és a szeretetet hirdeti a szószékről, nem leli ugyanezeket az értékeket a parókián és a saját háza táján.Miért is? Az valóban sajnálatos, hogy kevés kis közösség van kis falunkban ahol az összes olyan ember akik hiszik, hogy érdemes élniük, összegyülniük közös bünbánatra és nyilvános gyógyulásra. Nem kellene-e végül bevallanunk, hogy mi, emberek vétkeztünk, s megbocsátásra és gyógyulásra vágyunk?

kőrösi (nem ellenőrzött)

2011. 01. 31., hétfő, 00:42

Válasz Anomanus (nem ellenőrzött) üzenetére

Üdvözlöm Aomanus!

Talán egy érzelgős ember maga.
Nem kellene túl tekintenie az emberi eggyütléten és életét Istenben keresné és abban meg szilárditaná.
Nem kap választ mástól majd meglátja, nincs itt a városban már közösség.

-Ha nem is adnak választ, azért megéri az erőfeszitést és a vele járó fájdalmat, hogy a válaszkeresés során a reményre, a bátorságra és a bizonyosságra is bukkanjunk.Nehéz kérdések nem most először merülnek fel kis falunkban, viszont mi értelme van azonban fényről beszélni azoknak, akik nem érzékelik sötétségüket. Miért is emlitenénk valakinek az UTAT, aki nem látja, hogy számos ösvény létezik. Hogyan vágyakozhat valaki az igazságra, ha azt sem tudja, léteznek kérdések.Lépcsős Szent János remete szavai ezek:Mert talán amiatt, hogy saját szavaik által szégyenülnek meg, idővel elkezdik gyakorolni azt, amit tanitanak.

Nekem az a véleményem hogy nem kell olyan vezető, ki megmondja mit tégy.
Sok barát kell, akihez bizalommal és nyugodt szívvel fordulhat tanácsért, ha másért nem, hogy rájöjjön a kérdés közben a válaszra.
Nem attól lesz valami közösség, hogy vezetője van, legyen az egyházi vagy más.

Hajlamos arról elfeledkezni az ember, hogy egyik ember sem tévedhetetlen, legfelejebb vallásonként egy, de az EGY is jelzésértékű a többi vezetésre vágyó számára. A helyes vezetés mindenki számára az, ha minnél több embert és utat ismer.